Részletek

Ha az imént azt írtam, hogy a korábbi történészek igaztalanul bántak el Jagelló-kori elődeinkkel, akkor nem tudom, milyen szavakkal lehetne lefesteni azt a méltánytalanságot, amely a csata megvívóinak jutott osztályrészül. A leggyakoribb megközelítés szerint a mohácsi ütközet csupán megkoronázása mindannak a rossznak, ami az előző évtizedekben történt. Ennek megfelelően maga az összecsapás katonai (de akár politikai) értelemben „kisszerű” esemény lett volna, ami már nem osztott és nem szorzott. Ez még ez előbbinél is bántóbb és oktalanabb igazságtalanság. Lényegtelen, hogy a korszakot ismerve, de a bukás és a következmények miatt érzett fájdalmában, avagy a magyar történelem szokásos lebecsülése miatt állít ilyesmit valaki, ennél nagyobbat aligha tévedhetett. Szándékosan kevés kutatót akarok megnevezni e rövid esszében, de úgy érzem, kötelességem, köszönetképpen is, megemlítenem B. Szabó János nevét, aki lankadatlanul hívja fel figyelmünket a magyar történészek mulasztásaira, arra, hogy milyen gyakran feledkeznek meg a nemzetközi összefüggések figyelembe vételéről. Így tette mérlegre több munkájában a mohácsi csatát is, és a korabeli hadakozási szokásokat és hadseregeket szemügyre véve kijelenthette, hogy az ütközet „akár a részvevők létszáma (90–100 000 ember), akár az összecsapás tétje és következményei miatt a XVI. századi Európa 4–5 legnagyobb szabású csatája közé sorolható – sajnos a szintén magyar területen, jórészt magyar fegyverekkel megvívott, a szó szoros értelmében »waterlooi« méretű, 1596. évi mezőkeresztesi csatával egyetemben”.

Ő hívta fel a figyelmet arra is, hogy a gyakran számon kért 50–60 000 fővel szemben a 26–27 000 főnyi sereg kiállítása is páratlan teljesítménynek számított, és hogy a magyar sereg összetétele, felszerelése és taktikája semmivel sem maradt el az ellenfélétől és a kor egyéb hadseregeiétől. Ez a hatalmas teljesítmény sem volt azonban elegendő a gazdasági-pénzügyi és a létszámkülönbségek kiegyenlítésére. Lehet – s ezt már én teszem hozzá – sopánkodni azon, hogy miért nem viselkedtek okosabban a Mohácson összegyűlt magyarok: miért nem várták be a még úton lévő erősítéseket, miért nem vigyáztak jobban a királyra, s főleg, hogy miért vállalták a csatát Mohácsnál, miért kerítette őket hatalmába valami „szürreális” vágy az ellenséggel való megütközésre. Lehet ilyeneket kérdezni, csak nem értelmes. Elég felidézni mindazt, ami 1521 óta történt az ország déli felén s azon túl, és könnyű belátni: a magyar társadalom aktív, hadakozó része 1526-ra világosan felismerte, hogy az ország nem bírja tovább az állandósult háborút, és ha már maga a szultán is törésre akarja vinni a dolgot, hát meg kell próbálni a lehetetlent: újra vállalni a nyílt csatát, amit Hunyadi kudarcai óta a magyar hadvezérek rendre próbáltak elkerülni. Ezekre tekintettel a sokat szapult, egyenetlenkedő, olykor valóban nagyon csúnyán viselkedő korabeli magyar vezető réteget nem hibáztatni, hanem a legnagyobb elismeréssel kellene illetni azért, hogy a végveszély órájában pontosan tudta, mi a kötelessége: a királlyal és az arisztokrácia színe-javával az élén szinte egy emberként ragadott fegyvert, harcolt hősiesen és áldozta életét családjáért és hazájáért. Ha már a csata számos kérdése közül ezúttal a király sorsával foglalkozunk kiemelten, hadd foglaljam össze röviden a magam véleményét. Azt hiszem, van egy nagyon erős politikai érv, amely elég súlyosan szól a gyilkosságról szóló elmélet ellen. Miután a magyar trónért kezét kinyújtó Ferdinándnak és Szapolyai Jánosnak egyaránt kevés kétsége maradt aziránt, hogy Lajos király odaveszett a mohácsi csatában, kölcsönös, húsba vágó érdekük lett a teljes bizonyosság, amit csak a holttest megtalálásával és azonosításával érhettek el. Ferdinándot a cseh királlyá koronázás, Szapolyait pedig a fehérvári koronázás közelgő időpontja szorította. Ha királyok akartak lenni, közös érdekük volt, hogy meglegyen a holttest, és minden kétséget kizárólag kiderüljön Lajossal való azonossága – ezért kerestették mindketten. Nézetem szerint azonban a döntő érv az, hogy mind a holttest meglelésekor, mint bő egy évvel később, a fehérvári újratemetés idején, Ferdinánd és környezete is Lajoséként azonosította a maradványokat. Ferdinánd ekkoriban már széltében terjesztette a keresztény világban Szapolyai-ellenes propagandáját (ennek lényege az volt, hogy Szapolyai lepaktált a törökökkel).

Nincs olyan ember, Ferdinánd pedig végképp nem az az ember volt, aki kihagyta volna azt a „ziccert”, hogy ellenlábasát elődje meggyilkolásával gyanúsítsa meg, ha erre a legkisebb oka vagy alkalma lett volna. Ha pedig valóban felmerült volna benne ez a gyanú, akkor ma számos olyan irattal rendelkeznénk, amely Szapolyait és pártját a kereszténység elárulása mellett királygyilkossággal is vádolná. Márpedig ilyen hivatalos iratok tudomásom szerint nem léteznek. Ferdinánd és Mária viselkedése tehát a legfőbb érv amellett, hogy a király után kutakodók kis csapata valóban Lajos tetemét találta meg, és aztán azt temették el Székesfehérvárott. Az ügy megítéléséhez nagyon fontosnak tartom Laszky Jeromosnak, Szapolyai isztambuli követének Ibrahim pasától idézett szavait, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy az oszmán-török vezetés legkorábbról (1527 végéről–1528 elejéről) dokumentált ismeretei egyeznek a magyar királyi udvarokéival, nevezetesen: hogy Lajos király a „sekély vízben” fulladt meg

Részletek

A 19. századi magyar történetírás alaposan elbánt a Jagellókkal és az általuk irányított Magyarországgal. Sikerült tökéletes torzképet rajzolnia róluk, amely aztán a hazai és a nemzetközi szakirodalomban szívélyes fogadtatásra talált. A Kubinyi András nyomdokain haladó új magyar történetírás azonban megkezdte a korszak „rehabilitálását”, és kimutatta, hogy a Jagellók magyar állama semmivel sem volt „rosszabb” a többinél. Mohács felől nézve a dolgot a legfontosabb az, hogy ebben a korszakban – különösen, miután az oszmánok meghódították a Közel-Keletet – annyira eltolódtak az erőviszonyok Magyarország és az Oszmán Birodalom között, hogy frontális támadás esetén az ország 1526 előtt sem tudta volna megvédeni magát.

De nemcsak a Jagelló-kort, hanem az egész 15. századot is másként kellene kötnünk Mohácshoz és következményeihez. Úgy is mondhatnám: mélyebben kellene tudatosítani, hogy a török kor (ha nem is a „hódoltság” kora) nem a 16. században kezdődött, hanem már az előzőben. A folyamatos agresszió ugyanis az ország életviszonyait már ekkor gyökeresen átalakította. Mint Kovács Péter kimutatta, ebben a korszakban vált fogalommá „a török módra pusztítás”, amely a települések felégetését és a lakosság megölését vagy elhurcolását egyaránt magába foglalta. Valóságos rabkiváltási „ipar” alakult ki. A fogságba esettek kiváltásának és az új adóknak a terhei a magyar társadalmat, a védelem költségei és a lakott települések pusztulása pedig az államot taszították szegénységbe. Új adatok szerint a Mohács előtti politikai elitek nem(csak) a tehetetlenség, a nemtörődömség vagy a koncepciótlanság miatt nem tettek többet a végső romlás elhárítása érdekében, hanem azért sem, mert a pontosan érzékelt és tudott oszmán fölény tudatában nem merték kockáztatni az ország mindegyre fogyatkozó erőit.

Részletek

Miután azok közé tartozom, akik beleártották már magukat a mohácsi csata vagy a korszak történetébe, bevallhatom: támadt néha olyan érzésem, hogy reménytelen Mohácsról újat mondani mindaddig, amíg nem kerül elő valami valóban új, érdemi forrás. Aztán ilyenek felbukkanása nélkül is mindig történt valami, ami arra kényszerített, hogy gyorsan elhessegessem ezeket a kósza – a történetírás gyakorlatával és logikájával egyébként teljesen ellenkező – gondolatokat. Időről időre jött valaki, aki vagy az előzményekről és a következményekről, vagy a csatáról magáról tudott az eddigieknél jobb vagy azokat gyökeresen átértékelő értelmezésekkel szolgálni. Ez a Mohács-historiográfia megszokott mozgása: az apályos időszakokat hatalmas hullámverések követik. Volt, hogy eddig elhanyagolt források újraolvasása, volt, hogy a had- vagy a köztörténet szemléleti horizontjának kitágítása nyitotta rá szemünket eddig figyelmen kívül hagyott tényekre és összefüggésekre, amelyek aztán alaposan átalakították Mohácsról őrzött képünket.

Most a szokásosnál is váratlanabb dolog történt: szakmán kívülről kavarták fel az átmenetileg nyugodt vizeket. Két orvos: egy szájsebész és egy patológus kérdőjelezte meg a II. Lajos holttestének felkutatására küldött expedíció hivatalos jelentésének azt az állítását, hogy 1526. október közepén, a csatatértől nem messze a vízbe fulladt magyar király holttestét találták volna meg. Így szerintük az sem igaz, hogy Szapolyai János II. Lajost temettette el Székesfehérvárott november 9-én, és hogy Lajos testét exhumálták és temették el újra Ferdinánd király, Anna és Mária királynék jelenlétében egy évvel később ugyanott. A „kihívásra” a történész szakma gyorsan válaszolt: tavaly, a csata napján, augusztus 29-én konferenciát rendeztek a kérdésről, most pedig már kézbe is vehető az a kötet, amely javarészt a konferencia-előadásokból készült szövegeket, valamint a kérdéssel kapcsolatos forrásokat tartalmazza.

A források közül több először szólal meg teljes terjedelmében magyarul. A tanulmányok nem a megszokott tudományos apparátussal jelennek meg, mivel bevallottan nemcsak a szakmához, hanem az érdeklődő nagyközönséghez is kívánnak szólni. Miután a konferencián nem tudtam részt venni, kárpótlásul (vagy büntetésül) a szerkesztők engem kértek arra, hogy rövid bevezetőt írjak a kötethez. A keretek nem teszik lehetővé a Moháccsal kapcsolatos (szak)irodalom módszeres áttekintését, ezért – a címben jelzett módon – csupán néhány csomóponti kérdésről mondom el meglátásaimat.